Benkő Barnabás
Benkő Barnabás
Schneller János írása, kiállításmegnyitó szövegrészlet
„A festményeken a vizuális nyomhagyás urbánus jelei, a tagek, a kalligráfia posztmodern megfelelőiként értelmeződnek és válnak Benkő gesztusfestészetének alapmotívumává. Ilyen értelemben igaz lehet az az állítás, hogy képeinek inspirációs forrása továbbra is a táj. Ez a táj azonban nem a természet, hanem a nagyváros egy-egy rejtett szelete: az uniformizált, épített környezet sivárságára adott emberi válasz nyomán született urbánus falfestmény, amely az üres felületeket színnel és egyedi karakterrel ruházza fel; a város közösségi művészete. Mindez azonban indirekt módon jelenik meg, vertikális vagy horizontális sávokból szerkesztett, szabályos rács tagolásától ritmizálva. A sávok és a geszturális jelek áthatásából születő látvány a szőttesek világát idézi, azzal a különbséggel, hogy esetükben a síkszerűséget a mélység illúziója váltja fel. A szabályosan ismétlődő sávokon és térközökön átívelő, olykor elmosódó, máskor éles kontúrral rendelkező gesztusok a közelség és a távolság váltakozó illúziójával a ritmikus mozgás hatását keltik. Újabb festményein a képsík szélén kontúrok nélküli színmező keretezi a gesztusok szőttesét, ami az egész látványt imaginárius, meghatározhatatlan, lebegő térbe helyezi, amely leginkább Mark Rothko, illetve a color field painting testetlen színeit idézi meg. Mindeközben a hibák, a megfolyások, az öregített, koptatott felületek az elmúlás érzetét közvetítik.”
