Gesztelyi Nagy Zsuzsa 2000 augusztusának első napjaiban a tihanyi művésztelepen érezte meg először a napfény színeinek azt a különleges minőségét, aminek látása valakit valódi, a szó eredeti értelmében vett festővé avat. Mert a sötét és világos közti ellentétet minden ember érzékeli. A fény színeinek sajátos minőségét azonban már csak kevesen látják… Aki a fény és árnyék, vagyis a sötét és világos szín érzékelését meghaladóan a fény színeit is látó festővé válik, azt nevezhetjük igazi festőnek. Műveiben a fény cselekvővé válik, mozog, a képeiben való elmélyülés megmozgatja érzelmeinket, gondolatainkat, áthatja lényünket”. (Kovács Attila)
Zsuzsa a budapesti Képző – és Iparművészeti Szakközépiskolában szerzett érettségije után 1990 és 1996 között Berlinben élt. 26 évesen hazaköltözve először a Hajógyári Sziget művészeti iskolájába járt, ahol Baksai József volt a mestere. Következett a Magyar Képzőművészeti Egyetem, ahol előbb festő szakon, majd művésztanár-szakon diplomázott. 2003-ban Barcsay-díjat, 2004-ben KOGART Díjat, 2014-ben Pro Urbe Erzsébetváros Díjat kapott, 2006., 2009., 2016., 2017., 2019. és 2021-ben NKA Alkotói támogatásban részesült.
Egyetemi évei alatt megtalálta szín- és formavilágát, “rongyos-ruhás” korszaka éveken át ívelt, melyet az egyetemen, nagy bálákban kapott színes “festő rongyok” ihlettek. Főleg tárgyakkal foglalkozott, a szokványostól eltérő csendéletek megörökítését tűzte ki céljául.
Aztán teltek az évek, a tárgyakon túllépve elérkezett a lélekhez, a sorshoz, jelenleg is ezek ábrázolásával, illetve ezek ábrázolhatóságának a problémáival foglalkozik.
Egyik sorozatáról, a 2015 óta folyamatosan bővülő ’Belső balkon’-ról így ír:
14 évesen, a nyári estéken álltam az erkélyünkön, és néztem, ahogy izzanak a városi fények, ahogy – mint a buddhizmus fogalmaz – minden a ’boldogságtól remeg’, és alig vártam, hogy részese lehessek a ’nagy élet’-nek. Minden élet a kint és bent tökéletes egységének reményében indul, ám ez az egység jó, ha pillanatokra valósul meg. Az ezutáni egység utáni remény az egyetlen támpont az életemben, de ez a pont szétmállott alólam, elfoszlott, megragadhatatlanná vált.
Az archetipikus egység, illetve archetipikus dualitások, mint: belül – kívül, behatárolt – végtelen, fény – árnyék, énerő – sorserő, egyéni sors – kollektív sors, korlátok – szabadság, valamint az épség – sérültség, egység – szétesettség a témája a ’Belső balkon’ sorozatnak. A ’kint’ terepe idővel ugyancsak egyfajta belső térré vált, a belsőt tükrözi. A két pólus nem csak elszakadt, eltávolodott egymástól, de az elemek beazonosíthatósága is kérdésessé vált; önmagukban is szétzuhantak, elhasadtak.
A padlók mintázata nem üres ornamentika, hanem lehetnek akár a belső, determináló erejű mintázataink végtelen sorozata, melyek megszakadhatnak mégis; vagy hálózatok, amik át- meg átszövik az életünket, összekötnek minket egymással, összekötik a teret is, miközben tagolják is. A célom végülis mindig a jelen tettenérése, megragadása, és hogy az ember felismerje önmagát, ráébredjen önmagára és sorsa természetére. A lélek valódi történéseit próbálom meg ábrázolni. A művészet egy szellemi és lelki mozgás, az érzékek fognak fel abból valamit, amikor életünk meghatározó momentumai történnek, ezen meghatározó létpillanatok emblematikus ábrázolhatóságát kutatom.”
Itt tudjátok őt jobban megismerni: