Leírás
„Ha megfogalmazásokat keresek, többnyire az irodalmon kívül keresem, ha megfogalmazásokra törekednék, valószínűleg tartózkodnék tőle, hogy e megfogalmazások irodalmi megfogalmazások legyenek, mert – és talán elég, ha ennyit mondok, sőt ennél többet valójában nem is mondhatnék – az irodalom gyanúba keveredett. Félni kell tőle, hogy az irodalom oldószerébe áztatott megfogalmazások soha többé nem nyerik vissza sűrűségüket és életszerűségüket. Olyan megfogalmazásokra kellene törekedni, amelyek totálisan magukban foglalják az élettapasztalatot (vagyis a katasztrófát); olyan megfogalmazásokra, amelyek meghalni segítenek, és mégis hagyományoznak valamit a túlélőkre is. Semmi kifogásom ellene, ha ilyen megfogalmazásokra az irodalom is képes: de mindinkább úgy látom, hogy csupán a tanúságtétel képes rá, esetleg egy némán, a megfogalmazása nélkül leélt élet mint megfogalmazás. „Azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról” – irodalom ez? „Szép Ernő voltam” – irodalom ez?”
5 éve dolgozom egy sorozaton, amelynek a címe: ’Belső balkon’. Ez a sorozat egy személyes élményemből indult ki: 14 évesen, a nyári estéken álltam az erkélyünkön, és néztem, ahogy izzanak a városi fények, ahogy minden a boldogságtól remeg, azt éreztem, hogy gyönyörű szép az élet, izgalmas, forró kaland, csupa öröm vár; és alig vártam, hogy részese lehessek a ’nagy élet’-nek. Minden élet a kint és bent tökéletes egységének reményében indul, ám ez az egység jó, ha pillanatokra valósul meg. Az ezutáni egység utáni remény volt az egyetlen támpont az életemben, de ez a pont szétmállott alólam, elfoszlott, megragadhatatlanná vált.
A kint és bent egysége maga a teljes élet. Ezt a sorozatomat, a balkon metaforát ezekre az archetipikus dualitásokra építettem: belül – kívül, behatárolt – végtelen, fény – árnyék, énerő – sorserő, egyéni sors – kollektív sors, korlátok – szabadság, valamint az épség – sérültség, egység – szétesettség.
Az 5 év alatt kirajzolódott egy parabola a sorozaton belül: a ’kint’ terepe idővel ugyancsak egyfajta belső térré vált, vagyis a belsőt tükrözi. A két pólus nem csak elszakadt, eltávolodott egymástól, de az elemek beazonosíthatósága is kérdésessé vált; önmagukban is szétzuhantak, elhasadtak. Jelen képemen is egy megbomlott, megkettőződött, meghasadt balkon-tér látható, illetve alig látható, mert eltakarja egy ’függöny’. Ez az én személyes „Szép Ernő voltam” – vallomásom.
